SZEREPEINKBEN ÉLÜNK
Életünk különböző területein más-más szerepkörökben vagyunk jelen. Munkahelyünkön mi vagyunk a Kompetens Szakember, a Főnök, a Beosztott, a Kolléga, az Ügyintéző. Feleségünkkel kapcsolatban A Te Szerető Férjed, Anyukánk számára a Már Felnőtt De Még Mindig A Te Fiad, gyermekünk számára Apa Aki Nagyon Szeret Téged. Lehetünk Jó Református Keresztyén, lehetünk Szenvedélyes Szerető vagy Kerékpárversenyző, Lojális Állampolgár vagy Autótulajdonos. És ez mind mi vagyunk.
Szerepeink közül egyik közelebb van hozzánk, másik távolabb. Az egyikkel jobban összeforrtunk, a másikat csak néha felvesszük, mint egy kabátot. Van, amelyik jól áll rajtunk – hitelesen viseljük – és van, amelyik kissé szorít vagy lötyög. Van olyan, amelyik annyira hozzánk nőtt, hogy már részünkké vált. A debreceni temetőben érdeklődve figyeltem, miket írnak ki a sírokra az elhunytról: X.Y, MÁV tisztviselő, született ekkor, elhunyt akkor. Y.X. földbirtokos. W.V a legjobb apa. Melyik az a szerepünk, amelyik a sírfeliratunkra is felkerülne? Parancs János verse jut eszembe:
Álarcokat próbálgatunk fiatalon
aztán az egyik váratlanul arcunkra forr
s ott is marad letéphetetlenül
meglepetést vagy bárgyú mosolyt.
Szerepeinket különböző módon “játszhatjuk” el. Lehet, hogy érzékelünk egy elvárást, hogy milyennek kell lennie a Jó Katolikusnak – egészen odáig, hogy milyen szavakat kell használnia – és mi is olyanná válunk. Az is lehet, hogy autonóm módon magunk alakítjuk szerepünket, tehát hitelesen, a magunk módján vagyunk Jó Katolikusok.
Az eddigiekből úgy tűnhet, mintha a szerepjátszásra mint valami pejoratív dologra tekintenénk: “nem önmagamat adom, hanem szerepet játszok. Ez nem én vagyok”. Ez nem így van. Van olyan pszichológiai elmélet – a morenoi szerepteória – amely az emberi személyiséget mint a szerepek összességét definiálja. Moreno szerint a személyiség nem önmagában létezik, hanem kapcsolatainkban élünk, és kapcsolatainkban szerepeink mentén vagyunk jelen. Nem tudunk nem “szerepelni”. Akkor egészséges az életünk, ha szerepeinket autonóm módon mi magunk alakítjuk, ezek egymással is harmóniában vannak, és szerepeinket minden szinten – fiziológiailag, érzelmileg, társadalmi és transzcendentális szinten is – hitelesen, konzisztens módon éljük meg. Ha mi alakítjuk a szerepeinket és nem azok minket. Ha a változó körülmények, élethelyzetek által megkívánt szerepeket megtaláljuk és úgy tudjuk viselni, hogy “jól álljon nekünk”.
A pszichodrámában az a szép, hogy a csoportban lehetőségünk van különböző szerepeinket kipróbálni, alakítani. Mi lenne, ha egy adott helyzetben – például mikor anyósom kritizálja a gyereknevelési gyakorlatomat – kiállnék magamért? Nem tudom, próbáljuk ki! Mi lenne, ha nemet mondanék az anyámnak, amikor úgy érzem, hogy rám telepszik és “megfojt”? Elveszetném a Jó Gyerek szerepet és belépnék a Gyerek Aki Nem Szereti A Szülőanyját szerepébe? Nem tudom, próbáljuk ki! És kipróbáljuk, és meglátjuk milyen. Meglátjuk, hogyan érzem én magam ebben a megváltozott vagy csak másképp alakított szerepben, és milyen visszajelzést ad a csoport. Mindezt hiteles, de biztonságos módon.
Székesfehérváron rövidesen pszichodráma csoportot indítunk – remek alkalom, hogy csatlakozz te is, hogy rátekinthess: hogyan vagy jelen életed különböző területein, és hogyan formálhatod hitelesen szerepeidet? Jelentkezz a február 17-re szervezett interjúra, ahol választ kaphatsz kérdéseidre!